A telek kiválasztása nem okozott gondot, a fekvése nagyon jó és mikor először látta Péter akkor hó borított mindent (és nem látszott az az 5 teherautónyi szemét, amit el kellett szállítatni). De nálunk jártasabbak azt javasolják, hogy ha van rá lehetőségünk nézzük meg a telket különböző napszakokban, beszélgessünk a szomszédokkal (bár ez nálunk évekig nem jött össze), füleljünk, vannak e zavaró hangok. Nálunk alapból csend van, a faluból esetleg kutyaugatás hallatszik fel meg néha egy-egy tilinkós autó dallamkürtje,(erről még annyit, hogy a falu meghatározta, hogy milyen napokon jöhetnek) hozzánk szerencsére nem merészkednek fel :).
Nem tudom megállni, hogy ne írjam le a véleményemet a házhoz szállító autókról, nem elég, hogy szennyezi a hangjával, a kipufogógázával a környezetet, de még jót se tesz senkivel! Az idős emberek még annyit se mozognak, hogy lesétálnának a boltba, ahol esetleg megkérdezi az eladó, hogy „hogy van Mari néni?”, találkozhatnának ismerősökkel, bemehetnének egymáshoz beszélgetni, ha már úgyis elindultak otthonról… így elég könnyen leépülhet az ember, én ezt mindenképpen kerülném.
Visszatérve a telekhez, a miénk dombra fut fel, a házikónk a völgyben van. A telek kétfelé volt osztva, mikor Péter megvette a házat a mellette lévő telket nem kevés egyeztetés után 4 örököstől sikerült megvennünk. Régen az emberek ösztönösen választotta lakhelyet (tudom, hogy ez nem igazán érthető, vagy inkább félre érthető), olyanra gondolok, hogy ahol rendszeresen elpusztultak állatok oda nem építkeztek.
A mi házikónkról, meg telkünkről érdemes tudni, hogy itt egy 107 éves néni lakott. A faluban sok embertől hallom, hogy 100 éves korában még végig kapálta a dombon lévő szőlőjét és, hogy minden nap ivott egy kis vörösbort.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése